Ez a Róma! Minden közhely, amit hallottam róla, egyszerre bizonyult túlzónak és szerénynek.

Ha laikus, átlag turistaként tekintek a városra, akkor a bigbig műemlékeken (Colosseum, Pantheon) kívül csak templomok egymás hegyén-hátán, romok dögivel, a frekventált helyeken többnyire rossz kaja és lőré borok drágán, kaotikus közlekedés, idegesítően sok városnéző, kosz - és ami a nőknek extra rossz hír: ronda cipők. Nehéz elképzelnem, vajon mit nyújt ez a város azon sokaknak, akik nem bolondulnak a történelemért vagy a művészetekért.

Én az utóbbi kategóriába tartozom, pontosan tudtam, mi az a tíz (jó, harminc) templom és műemlék, amiket látnom kell, amelyekről annyit hallottam-tanultam az egyetemen. Egy hetünk volt, igyekeztünk úgy beosztani a túrát, hogy ne zúgjon a fejünk az első nap végére. Meli, intelligenciája és műveltsége révén amúgy is nyitott volt a dologra, a kedvemért pedig extra türelemmel járta velem végig a napi útvonalat - rándult bokával. Megoldás: Vespa. De erről később.

Nem tudtam betelni azzal a történelemtől súlyos atmoszférával, ami belengi a várost. Felfoghatalan, hogy nagyjából kétezer évvel ezelőtt tulajdonképpen a maihoz mérhető civilizáció virágzott a Római Birodalomban. Elektromosság ugyan nem volt (ismerték, de nem tudták mire használni), közművesítéssel csak a nagyon gazdagok és a nyilvános épületek rendelkeztek (vizesblokk nem volt az otthonokban, a mosdó-fürdő középületként működött), valamint a konyhákban nem igazán volt szabad tüzet gyújtani, így az étkezést vendéglőben vagy street food formájában intézték. De ez minden, ettől eltekintve szinte ugyanúgy éltek, mint mi.

A Forum Romanum és a Palatinus romjaikban is hatalmas épületei ámulatba ejtőek, és azt a benyomást keltik, hogy a császárok egyik legfőbb célja az volt, hogy egyre nagyobbra törő terveikkel és építkezéseikkel elhalványítsák elődeik emlékét. Iszonyat mennyiségű pénz, energia és emberáldozat árán egymást túllicitálva húzták fel rekordidő alatt óriási palotáikat, templomokat, fórumokat, emlékműveket.

Részben e kizsákmányoló szemlélet ellenében lépett fel a kereszténység, s a történelem fintora, hogy a pápák később épp ugyanabba a folyóba léptek, mint a császárok. Egyre nagyobb és lenyűgözőbb templomokat emeltettek az Úr dicsőségére - és persze a magukéra, nem felejtették el soha saját címerüket elhelyezni itt-ott az építkezés során.

Róma számomra a nagyravágyás, mérhetetlen költekezés, kizsákmányolás szimbóluma, azzal a kiegészítéssel, hogy ennek köszönhető, hogy itt a művészet állandó mecenatúrára lelt. Páratlan mennyiségben és minőségben születettek műalkotások, nem győztem kapkodni a fejem. Minden utcasarkon van valami látnivaló, és tényleg nem tudsz egy követ úgy eldobni, hogy ne valami legalább ötszáz éves műemléket érjen.

A könnyen hozzáférhető ételek nem igazán tetszettek. Mondom ezt azért, mert mi a turisták által gyakran látogatott helyeken mozogtunk, és csak komoly előtájékozódás valamint helyi kutatómunka árán tudtunk jót enni - akkor viszont többnyire nagyon jót. Ha valakit érdekel, van pár tuti tippünk, hol lehet elfogadható áron remek ételt kapni, akár a belvárosban.

Klisé vagyok, de szinte mindig tésztát ettem, és ez általában friss (nem szárított) tagliatellét, tagliolinit, picit ("pícsi") jelentett. Nem tudok másféle ételre gondolni azóta; az elmúlt héten háromszor készítettem friss tésztát. Tíz perc munka van vele, az ízélmény pedig egész más, mint a szárított verziónál. Legutóbb alfredo szósszal készült, azaz vaj-tejszín-parmezán(-petrezselyem) kombóval.

És ha már klisé: a klasszik római vakáció jegyében utolsó nap béreltünk egy Vespát, hogy arról fedezzük fel a várost. A közlekedés első blikkre rémisztő, sávok néha vannak, de azok is minek, az index felesleges hóbort - mégis van rendszere a dolognak. A forgalomban résztvevők között egy állandó udvariassági, illetve határozottsági játék zajlik: ha két jármű keresztezi egymás útját, akkor a szemkontaktus fenntartása, "testbeszéd" (mozdul-e a kocsi vagy sem), tehát némi metakommunikáció során a másodperc törtrésze alatt eldől, hogy ki siet jobban, ki az erőszakosabb vagy engedékenyebb, tehát, hogy kinek van elsőbbsége. KRESZ... kezdőknek való.

PASTA ALFREDO

kell hozzá:

fejenként 12 dkg száraz vagy 15 dkg friss tészta (a friss tészta receptje: fejenként 10 dkg liszt, egy tojás és egy csipet só)

egy csokor petrezselyem

2-3 dkg parmezán

1-2 dl tejszín

1-2 dkg vaj

Ha friss tésztát csinálsz, gyúrd homogén gombóccá a lisztet, tojást és sót. Ha van tésztagéped, akkor könnyű a dolgod, ha nincs, akkor marad a nyújtás-formázás (legegyszerűbb feltekerni a kinyújtott, belisztezett tésztát, és szeletekre vágni: kész is a tagliatelle).

Mialatt fő a tészta (a friss 2-3 perc alatt kész is), olvaszd meg a vajat serpenyőben, öntsd hozzá a tejszínt, keverd hozzá a parmezánt és a felaprított petrezselyemzöldet, majd forgasd hozzá a tésztát. Sózni a parmezán sóssága miatt szerintem nem kell, csipet borsot elbír.

Ádám