Azaz "Ahogy lesz, úgy lesz!" - már ahogy a művelt francia mondja... persze tótul. Tőlem ennél többre nem futja.

Pici gyerekként gyakran hallottam az anyai nagyszüleimet egy másik nyelven beszélni, amikor nem akarták, hogy értsem, miről van szó, de számomra természetes jelenség volt, a mindennapok része. Ahogy a felénk gyakran hallott idegen hangzású, -szki végződésű nevek, mint a Valánszki, Hrabovszki, hogy a többeknek ismerősen csengő Pribojszki nevet már ne is említsem (igen, a Matyi barátom, a híres blues szájharmónikás), jelenléte is alapértelmezett volt. Csak akkor tűnt fel, hogy ezen nevek előfordulása korántsem olyan általános mindenütt, mint nálunk, amikor más városokban, ahol laktam, már ilyen koncentrációban nem találkoztam velük. Valahol ekkortájt esett le, hogy a tót sem a nagyszülők mindenhol használt kiváltságos "titoknyelve". Utánaolvasva hamar szembejött a történelem és a saját, soha nem tárgyalt gyökereim. Azt tudtam, hogy a Bezzegh ág valami régi magyar nemesi vérvonal, de a Horváth ágáról a családomnak nem voltak ismereteim. Ahhoz viszont még kérdeznem sem kellett, hogy sejtsem, szlovák őseim is lehettek, ha mindkét nagyszülőm folyékonyan beszél tótul. 

Ma a hazánkban számon tartott 13 nemzeti és etnikai kisebbség között egy jelentős népcsoportról beszélünk a szlovákok esetében: lélekszámát tekintve a harmadik a romák és svábok után. Legtöbbjük a Pilis téréségében illetve Békés megyében él, a hazai szlovákság kulturális központja pedig épp Békéscsaba, ahonnan én származom. Itt található a szlovák konzulátus is. Adódik azonnal a kérdés, hogy Felvidékhez nem éppen Békésmegye van a legközelebb, mégis hogy keveredtek a Viharsarokba épp a legnagyobb számban a tótok. A XVII. sz. végén - XVIII. sz. elején zajló első bevándorlási hullámban betelepülő szlovákokat egy második, majd harmadik és negyedik hullámban a betelepített szlovákok követték: az ő vándorlásuk és betelepítéseik a század derekától valahol a 20. század közepéig tartottak. Ma is számos kulturális örökség, utcatábla, ünnep őrzi a szlovák kultúrát a térségben. 

Én az alábbi recepttel szeretnék ezúton is hozzájárulni a hagyományápoláshoz és adózni az anyai nagyszüleim emlékének, ami tulajdonképpen egy rém egyszerű serpenyős pirított juhtúrós tészta, eredeti nevén: brindzás haluska. Az ételt a Nagymamám a nevében szereplő utalással ellentétben sosem burgonyás galuskával, hanem mint minden mást, házilag kézzel gyúrt tésztával készítette (ennek a tésztának a receptjét sajnos a Nagypapa elkótyavetyélhette az összes többi kézzel írt, bőrkötéses könyvben őrzött családi recepttel együtt a helyi bolhapiacon). A túrót mindig a piacon vette hajlott hátú, kendős, feketébe öltözött néniktől. Az ő általa készített fogás annyiból állt, hogy a túróval összeforgatott tésztát lepirította egy füstölésig hevített vasserpenyőben. Tehát valójában nem galuska, nincs benne szalonnapörc sem, egyszerűbb ennél. Ezért lehet hogy nem is igazi brindzás haluska, de mivel ő annak hívta, én meg így hallottam vagy 30 éven át, az ő tiszteletére így hagyom... (Bővebben az eredeti ételről itt.)

Figyelem! Amint a brindza a serpenyőhöz ér, orrfacsaróan erős szagok fognak feltörni. Apám ezen a ponton mindig kifordult a konyhából, és csak hosszas szellőztetés után volt hajlandó szidkozódva visszatérni. De én imádom. A gyerekkoromat idézi. Az ízek pedig... Nos, amilyen szipmla az étel, annyira megdöbbentő az ízrobbanás, amit okoz. Megéri azt a sokat ígérő, intenzív szagot kibírni!

BRINDZÁS HALUSKA

hozzávalók

100G finomliszt

1 tojássárgája

víz

125g erős juhtúró (brindza)

só

A tojássárgájából kevés vízzel és egy csipet sóval tésztát gyúrok, amit 20 percig hűtőben pihentetek, majd tésztagéppel kinyújtom (nem a legvékonyabbra), felhengergetem, és félcentis csíkokra vágom, majd lobogó sós vízben egy perc alatt megfőzöm. Egy serpenyőbe teszem a brindzát, összeforgatom a megfőtt tésztával, és mindenhol lepirítom – ha kicsit szenes, még jól is áll neki. Tálaláskor sózom. 

Éva