Comfort food - ami ugye nem arról a komfortról, a magyar szóhasználatban vett kényelemről, hanem a vigasztalásról szól: arról, hogy ha az embernek elege van a világból, visszamenekül a gondtalan gyermekkor emlékei közé, amik megvígasztalják. Ez lehet egy dallam, egy illat, egy hangulat, egy könyv, egy történet... de leginkább egy étel. A mama főztje. Nos, nekem is van ilyen fogás. Ez az étel azokra az időkre emlékeztet, amikor még panellakásban laktunk Békéscsabán (30+ éve). Annyira kicsi volt a lakás, hogy amikor Anyuék vendégeket fogadtak - és ez elég gyakran előfordult -, helyhiány miatt kénytelenek voltak az én szobámban felállítani a nagyra nyitott étkezőasztalt (így a nagyszoba megmaradhatott a táncos mulattságnak). Anyu mindig korán elkezdett főzni, így már délután átéltem a készülődés izaglamát. Ahogy a finomságok sültek, mi pedig fürödtünk, hajat mostunk, készülődtünk (Apu egy ponton biztos előjött azzal, hogy nem lesz elég sem a kaja, sem a sör - ez máig nem változott), a levegőben az ételek és a piperék illata keveredett, a háttérben hol halkan, hol hangosabban dünnyögő jazz zajával... sosem felejtem a hangulat teremtette érzést. Aztán mikor minden és mindenki elkészült, szépen felöltözve vártuk a mindenkor figyelmesen virágcsokrokkal, italokkal, apróbb ajándékokkal felszerelkezett baráti vendégség érkeztét. Máskor mi mentünk. Gyakran. Nekem az is legalább olyan várakozással teli volt - mínusz a készülő ételek illata. 

Imádtam mindigis a szüleim barátait, akiknek nagy része a mai napig a szüleim mellett van - együtt lettek előbb felnőttek, majd szülők, nagyszülők, de szinte semmit nem változott az évek alatt, már a mi a fiatalos habitusukat és az egymáshoz való végtelen tiszteletreméltó viszonyukat illeti. Csak tanulni lehet tőlük etéren. A többség még a szüleim középiskolás időszakából eredő barátság, ami azt jelenti, hogy vagy 45-50 éves. Atyaég! Bár ismerve őket, értem, hogy miért. Mind szívélyes, kedves, odaadó emberek. Ezen találkozások alkalmával nem is a gyerektársaságot vártam igazából, hanem őket. Sokukkal még most is jó a kapcsolatom, remélem, sokáig marad is még! Richweisz Ancsa és Feri bácsi (Isten nyugosztalja!), Gally Zorka és Misi bácsi, Csécsei Ida és Józsi, Kegyes Bori és Pali... Ők kötődnek nekem ehhez az érához, ehhez az ételhez leginkább, amin variálhatnék (biztos egyszer fogok is), de nekem ez így, ebben a formában jelenti a komfortkaját, a gyermekkorom legemlékezetesebb vendégváró ünnepi ételét. Íme:

"A" RÓMAI CSERÉPTÁLAS

Ez egy rendkívül könnyen elkészíthető, percek alatt előkészíthető, egyszerű, de egyedi ízvilágú, rusztikus egytálétel. Az egyediségét pedig nyilvánvalóan a cseréptálban való sütés/párolás adja, amitől egész különleges aromája lesz az ételeknek általában.

hozzávalók

1/2 kg húsos (mangalica)szalonna (én a Kézműves Magyar Ízek Vására keretében megrendezett hó eleji Gasztropiac rendezvényen vettem a Szilágyi Gazdaság tradícionálisan elkészített tartósítószer és adalékanyagmentes termékeiből egy remek, pancettához hasonló darabot - a Lehel csarnokban fellelhetők)

3 nagy vöröshagyma

10-12 szem kisebb burgonya

12 szelet (mangalica)karaj

só, frissen őrölt bors

3 közepes vagy 6-8 koktélparadicsom

A tálat egy órával a sütés előtt hideg vízbe beáztatom úgy, hogy ellepje. Amíg a tál ázik, az alapanyagokat előkészítem. A hagymát meghámozom, félbevágom, és félkarikákra szeletelem. Ha a hús egyben van, mint az enyém volt, megmosom, és centis szeletekre vágom. A krumplit szintén megmosom, és mint azt én már mindenütt leírtam, nem hámozom (ez az egyik eltérés Anyukám receptjéhez képest azon túl, hogy biolalapanyagokat és magalicát használok), csak félcenti vastag karikákra vágom, vízbe teszem. Majd a szalonnát, ha tömbben van, hajszálvékonyra szeletelem. Végül a paradicsomot karikázom félcentisre szintén. Ha már egy órányi ideje volt a tálnak, hogy megszívja magát (enélkül szétreped sütés közben, mellesleg ebből a vízből fog átengedni levet a szaftnak), jöhet a nyers összeállítás: a tálat kibélelem a szalonna és a hagyma kétharmadával, majd feltetek rá egy sor krumplit, sózom, borsozom, fektetek rá egy réteg karajt, szintén sózom, borsozom, még egy rétek krumpli, még egy réteg karaj, elrendezem rajta a paradicsomkarikákat (ez a másik eltérés az Anyuétól - ő egy faszasztott paradicsomot darál az utolsó krumpliréteg tetejére), befedem a maradék hagymával, végül lezárom a megmaradt szalonnaszeletekkel.

A tál tetejét rápasszintom az aljára úgy, hogy teljesen zárjon, majd beteszem a hideg sütőbe, amit ekkor indítok csak el 180 fokra állítva. A fokozatos hőhöz így a tál hozzá tud szokni, így megintcsak nem durran szét. A rakottast 2 órán át sütöm. Forrón tálalom. Csak semmi flanc: egyszerűen belekanalazok, és tálra szedem, esik, ahogy puffan. Érdemes a kisülő sok szafttal meglocsolgatni, mert abban van a lényeg.

Nem diétás, nem kímélő, de ellenállhatatlan. Néha belefér.

Éva