Oké, hogy nyári munkáról volt szó, de azt még apróbetűsen sem láttam semelyik szerződésemben, hogy a nyár AZONNAL véget is ér, amint leteszem a wokot. Egyébként is, épp, hogy belejöttem ebbe a főzőcskébe, már vége is lett.
Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz. Na nem maga a meló, bár az sem kispálya. Otthagyni az egészet - a szívem szakad bele. Ez a két hónap arra pont elég volt, hogy a véremmé váljon ez a munka. Az utolsó egy hónapban már fejből ment minden recept (bár az egyiket rosszul tanultam meg; akinek spenótos-ricottás raviolit csináltam, bocs a négy bónusz koktélparadicsomért), ment az egyszerre két wokkal okosítás, imádtam dumálni a vendégekkel (sosem beszéltem ennyit angolul, franciául is rég), még májerkodtam is néha egy dupla wokpörgetéssel. Becsukott szemmel fel tudom idézni, melyik hozzávalóért hova kell nyúlni főzés közben, milyen sorrendben vannak a hűtőben az üdítők. Én lélekben még ott vagyok.
A Vapianót azelőtt is szerettem. Azt hittem, ha belátok a színfalak mögé, soha többet be nem teszem a lábam, mert csalódás lesz. Épp az ellenkezője történt: a saját szememmel győződhettem meg róla, hogy minden frissen, valódi alapanyagokból készül helyben, a tésztától kezdve a pestón át a salátöntetekig és a pizzaszószokig minden igazi. Olyan mély bizalom vert gyökeret bennem a Vapiano irányába, ami hosszú távon elkötelezetté tesz.
És akkor nem beszéltem még a csapat munkájáról. A főmuftik, Krisztián, Lőrinc, Viki és Juci akár a munkaidejükön túl is azért küzdenek, hogy az étterem zökkenőmentesen tudja kiszolgálni a rengeteg vendéget. Ha kell, beállnak főzni vagy mosogatni, a gyűrű nem esik le az ujjról, de a show-nak mennie kell.
Minden dolgozó előtt le a kalappal, de a pastások az étterem fasza csávói. Idegtépő dolog órákon át el sem mozdulni a tűzhely mellől, egy nap századszor is megfőzni a pollo di cremát, a néha elképesztően nehéz eset vendégekkel szót érteni, közben jókedvűnek maradni és nem a falhoz vágni a wokot. És megy Nekik. A rutin billent át a nehéz pillanatokon itt is: bejáratott kérdések, néhány humoros beszólás, és máris mosolyog a vendég is ("szénsavas vagy mentes kólát?", "zöld mehet a tésztára?", "csak úgy nőiesen csípjen?") - meg én is. Amíg nem tésztáztam, sokszor figyeltem Őket főzés közben, jópár fogást ellestem Tőlük.
Nem tudom, hogy a végére valóban fullos pastás lettem-e, de én annak éreztem magam. Jó volt tartozni a csapatba, jó volt sasolni a csajokat (nekem már csak azt lehet), kibeszélni a néha kétpixeles vendégeket, és mindenek fölött jó volt jóllakatni annyi embert. Minden nap van egy-két vendég, aki megköszöni a kaját, hogy milyen finom volt, máskor is ilyet eszik.
Pár embert nagyon megszerettem, remélem, Ők tudják is ezt. Hiányoznak, na.
Köszönöm ezt a lehetőséget, nagy kaland volt.
A felmondásom/kirúgásom hivatalos papírján az a rubrika volt beikszelve, hogy "az étteremben a továbbiakban FOGLALKOZTATHATÓ". Ámen. Jöttem, láttam, visszamennék.
Ádám
