RÉMÁLOM A MONTEVIDEO UTCÁBAN

Abban a bizonyos Szomszéd főztje anyáknapi adásban, amit a Story TV forgatott le velünk (a Lányommal és velem), ennek a palacsintának egy "itthoni" változatát terveztem elkészíteni. A műsor lényege egyébként, hogy egy nyakatekert megfogalmazásban ott, helyben elém tárt feladványból ki kell találni, hogy mit kell főzzünk a szomszéd tűzhelynél szorgoskodó háziasszonnyal, Szulák Andival párhuzamosan, de a saját szájízünkre szabva.

Az én feladatatom a "Kőre leppencs Jupiter makkjával..." és már nemtommivel volt, a lényeg, hogy fahéjas dióval és almával töltött palacsintát kellett készítenem. Én ezt nem a hagyományos módon közelítettem meg, hanem úgy, ahogy az almás palacsintát már ezer éve készítem. A megszokott formában, de teljeskiőrlésű liszttel készített palacsintatésztába belereszelem nagylyukú reszelőn az almát (héjastól, hogy még szebb és táplálóbb legyen), a palacsintákat egymás után kisütöm, minden kisült tésztát megszórok darált dióval, fahéjjal, és megöntözök mézzel, majd így rétegezem addig, míg az összes palacsinta el nem készül. A torony tetejére durvára darabolt diót és mandulát szórok, és az aranyló, fényes mézzel fejezem be. Általában. ...De nem ezúttal.

A rideg valóság az, hogy egyáltalán nem így alakult az aznapi hadművelet: a lányom percenként megakasztott, mert hol a vajat akarta magában harapdálni, hol egy darab csokit felfedezve valahol a pulton azért fohászkodott, hol annak kapcsán elégedetlenkedett, hogy a monitorban nem látja magát, miközben  - mint utóbb kiderült - percről percre fejlesztett ki egy magas lázas tüdőgyulladást, ami ott kezdődött a forgatás közben egy enyhe, de a felvételt kellően zavaró köhécseléssel. Én a gyereket is terelgettem, a kajára is próbáltam koncentrálni, Szulák Andi pedig ezalatt kérdezett és kérdezett, amire igyekeztem értelmesen meg is felelni. Mennyivel egyszerűbb a sztárszakácsoknak végignarrálni egy műsorban, amit csinálnak - sajnáltam magam magamban -, mert az ő gondolataik, szavaik és cselekedeteik összhangban lehtnek - csak egy dologra kell figyelniük. Én ezzel szemben átfogó, az én életemre, a gyerekem, családálom táplásására, és általában, az egészéges táplálkozásra vonatkozó kérésekre igyekeztem összeszedett válaszokat adni, miközben pattogtam egy tök idegen konyhában, ahol nem álltak kézre az eszközök (fogalmam nem volt, mit hol keressek), és Lola sem segítség volt, hogy szépen fogalmazzak.

Andi gyorsan felmérte a helyzetet, és belefolyt kedvesen a lányom lekötésébe - leglábbis próba szintjén -, de egyre reménytelenebbnek látszott a helyzet, már ami a főzés eredményét illeti az én oldalamon. A kelleténél több figyelemelterelő tényezőnek az eredménye az  lett, hogy az arányaiban megfelelő mennyiségű liszt helyett kezdésnek beleborítottam a tálba az egészet, és bár már a stúdió összes tejét és vizét idekönyörögtem, még mindig egy csomós bodag volt a palacsintatésztám - csak azt köpültem vagy 20 percig. A stúdióban csodálkozó tekintetek kísérték a gyakorlottság legkisebb jeleit sem mutató mozdulataimat: "A csaj tényleg tud főzni?" "Eeeez egy gasztroblogger? Egy alap palacsintatésztába belebukik..." Kurva ciki 1. Majd jött a sütés, mikor is a párhuzamos tálalási folyamatok alatt kialakult helyhiány miatt ide-oda tologatott tányérok egyikével sikerült észrevétlenül kikapcsolnom az érintőlapos tűzhelyet. Csak azt vettem észre egy idő után, hogy nem sül, nem sül, learagad, nem sül. Az kevés volt hogy ráébredtünk végül a problémára, de hárman kellettünk hozzá, hogy visszakapcsoljuk, mert valami elszaródot. Kurva ciki 2. Amikor a palacsintákat megsütöttem, utána jutott csak eszembe, hogy menet közben kellett volna a diós töltetékkel rétegeznem. Kurva ciki 3. Újabb tányér híján össze-vissza kezdtem hajtogatni a palacsintákat, ráadásul ahelyett, hogy az előre ledarált dióval megszórtam volna a palacsintákat a rétegek között, és csorgattam volna rá kevés mézet, ahogy szoktam, én balga, összedolgoztam a diót a mézzel, hogy tökéletesen kenhetetlenné váljon. (Megint köpülés, majd bodagmázgálás a tésztákon.) Kurva ciki 4. Küzdöttem egy újabb 10 percet, hogy végül csak a kamera kedvéért egy bizonyos szögből legalább úgy nézzen ki, mintha. És hogy teljes legyen a szerencsétlenkedés, a dió- és manduladarabolás félperces, konyhakéses rutinja helyett elkedztem mozsárban törni a magvakat. Micsoda amatőr!!! Röpködtek, de nem törtek... Hogy jutott egyáltalán eszembe?! A forgatás végén meg kellett kóstolni egymásét. Andi annyit mondott: "Hmmm, és nem is édes egyáltalán!" Aztán én is megkóstoltam. Ehetetlenül émelygős volt. De azért kösz, Andi, tényleg rendes volt Tőled! :DDD A stáb sem dzsanázta... a komplett cucc ment a kukába... Ilyen blamázst tízévesen éltem meg a konyhában utoljára.

A kulisszák mögött az egész egy rémálom volt, csak a Szulákot imádtam, aki mindeközben egyre lelkesebben kérdezett, egyre kikerekedettebb szemmel hallgatta a válaszamait, és szolídan segített a teljes forgatás ideje alatt, hogy ne ússzak el teljesen. A lányomat félidőben kivittük, mert a kis drágám miatt hangilag (ő magyarázott, köhögött, kizökkentett) és látványra is (amit én ott műveltem!!!!) lassan kezdett elszabadulni a pokol. A végeredmény, már ami a 20 perces műsort illeti, nem lett olyan drámai, de én ezt a 30 percnek szánt, egy órásra sikeredett ujjgyakorlatot egy életre megemlegettem. Ami megmaradt, az egy kellemes ismeretség és egy telefonszám: azóta Andival bármikor, ha összefutunk, kedvesen üdvözöljük egymást, és váltunk pár szót, meg-megemlítve náhány elfojtott mosoy kíséretében a Szomszéd főztjében közösen átélt megpróbáltatásokat. Ezúton is puszilom őt és a Kislányát. Még lógok neki egy vacsorameghívással...

Fotó: Sárközy Mariann, Sanoma Budapest Zrt.

Éva