Úgy adódott, hogy a nyáron nincs munkám. A színház bezár, szabadtéri előadásom nincs, fellépések legfeljebb esténként, de mindent összevetve két hónapig totális semmi. Két hétig remekjól elszórakoztam volna: aszalódás az árnyékban, kepirnyelődés a vízben, fröccs már a reggelihez - de tapasztalat, hogy egyhamar beüt nálam a nyári depi. A színház drog, ezt tudjuk, és a semmittevéstől erős elvonási tüneteim vannak már augusztusban. Semmihez nincs kedvem, semmi nem tud feldobni, csak a színpadra tudok gondolni, és alig várom az első napot, mikor dolgozni mehetek.

Ezt elkerülendő, eldöntöttem, hogy idén dolgozni fogok a nyáron. De két (tkp. három) diploma ide vagy oda, melót találni nehéz, főleg olyat, ami legalább minimális szinten passzol a személyes ambíciókhoz. Hamar kiderült: sem művészettörténészre, sem franciatanárra nem nagyon van szükség sehol július-augusztusra. Hopp! És a főzés? Á, papír meg gyakorlat nélkül...

Hirtelen ötlettől vezérelve pötyögtem be a keresőbe: Vapiano, állásajánlat. "Szakácsot keresünk belvárosi éttermünkbe. Szakirányú végzettség előny." Azaz nem feltétel. Gyors önéletrajzírás, személyes találkozó, reménykedés. "Holnap tízre be tudnál jönni egy beszélgetésre?"

Lábremegve léptem be a Bécsi utcai Vapianoba, nyitás előtt egy órával. Juci (aki nemzetközi oktató, Európa újonnan nyíló éttermeiben Ő tanítja meg a tutit) mosolyogva fogad. Beavat a melóba, mit-hogyan. Salátáknál kezdesz, aztán meglátjuk. Közben Krisz, az étteremvezető is befut, Ő is kedves. Van-e kedvem hozzá? Ez beugratós kérdés? Hát perszehogy! "Akkor hétfőn."

A gyomorremegéstől a lábremegést már észre sem veszem. Nincs nagy tökölés, megkapom a munkaruhát, aztán gyerünk. Juci mellett vagyok egész héten, munka közben mindenre megtanít. Ördögi gyorsasággal és precizitással dolgozik. Végtelen türelmes, ha valamit elrontok, kérés nélkül korrigál, utána magyaráz. Áldom a sorsot, hogy a színházban megtanultam az "egy mutatás, egy csinálás" elvét, de azért nagyon kell koncentrálni. A hajtás óriási, öt perc szusszanásnyi idő sincs. A nap végére nagyjából tudom a recepteket.

Nagyon komoly arcokból tevődik össze a csapat. Sokk, hogy szinte mindenki fiatalabb nálam, de ez mellékes. Van itt jogi egyetemista, műszaki menedzser, tanár, magyar-olasz-angol származású polihisztor, gimit félbehagyó, de jóravaló kölyök, és még ki tudja, hányféle előélet - de ez itt mind nem számít. Aki Vapis lesz, azt azonnal befogadják, az onnantól csapattag, mindenki segít a másiknak, maximális a tisztelet a másik iránt, van saját köszönés, óriási alázat a munka és a vendégek iránt. Olyan jó a közösség, hogy már ezért megérte volna nekem a dolog.

És akkor még a főzésről nem is beszéltem. Mintha hazaértem volna. Minden annyira természetes és magától értetődő, mintha valami régen elvesztett dolgot találtam volna meg újra. Az élmény, hogy a Te főztöddel lakik jól valaki, páratlan - még akkor is, ha az alapanyagok és a receptek mindig ugyanazok. Nem mellékes, hogy minden jó minőségű: így azért könnyű jót főzni. Annyira élvezem a dolgot, hogy el sem tudom hagyni a "sort", egy huzamban nyomom végig a 8 óráimat, pedig járna a szünet.

Nézzetek be a Fashion Streetre. Egyrészt, mert óriás leárazások vannak, másrészt ugorjatok be egy könnyű ebédre a Vapiba. Én ott leszek a nyáron.